Baranyi László, Gobbi Hilda-díjas színművész, a kerület Díszpolgára idén Művészeti Életpálya Elismerő Oklevélben részesült. Laci bácsi azonban nem visszafelé, hanem inkább előre tekint. Másfél év múlva ünnepeli majd századik születésnapját, amit ő jutalomjátékként szeretne megélni.

„Miért kap az ember életpálya-elismerő oklevelet” – kérdezett vissza mosolyogva a zuglói színész. „Valószínűleg a korom miatt. Így, a 99. életévemben már „kijárnak” az ilyen elismerések.”

Majd nagy büszkén elővett egy fotós könyvet, mely a színészi pályafutását dolgozta fel. Ebben gyakorlatilag minden fontos szerepe benne van a Pécsi Nemzeti Színháztól kezdve a Família Kft-ig. Sőt, még azon is túl.

„Utoljára a soproni színházban játszottam, A víg özvegyben Nyegus szerepét alakítottam. A COVID óta már csak ritkán megyek el itthonról. De nem unatkozom, mostanában forgatókönyveket írogatok. Az egyiket – katonai történeteim egyik részletét”– már el is fogadta Deák Kristóf Oscar-díjas magyar rendező. Remélem, még látni fogom az abból készült filmet.

Laci bácsi mellett nem lehet unatkozni, mert csak úgy dőlnek belőle a történetek. Napestig tudna mesélni színészpályafutásáról, a háborúról vagy 1956-ról. Ezek a sztorik akár egy könyvet is megérnének.

„Ha én egyszer tollat fognék a kezembe, nem egy, hanem három könyvet is megtöltenék a történeteimmel.”

A könyvre még várni kell, de életéből egy-két részletet velünk is megosztott.

„Én nem vagyok tősgyökeres kerületi, csak benősültem ide (a felesége Végh Kati szintén énekes, előadóművész), de ez már 1968-ban megtörtént. A Nagy Lajos király úti házat még az apósom választotta, aki a zuglói házban egy cukorkaüzemet működtetett. Az „édes életnek” azonban a politika és az államosítás hamarosan véget vetett. A családunk egy darabig még feketén folytatta az édességgyártást, ám a jóakarók feljelentettek bennünket. A házi üzemet bezárták, az anyósomat egy rövid időre leültették, de a család csodával határos módon megúszta a kitelepítést.”

Vagy vegyünk egy másikat.

„Sportolóként kezdtem a pályafutásomat. A Honvédban gátfutó voltam, és mellette fociztam is. Végül nem lett belőlem sportoló. Színésznek készültem, de mivel az édesapám szociáldemokrata volt, engem is eltávolítottak a főiskoláról. Egy hajszálon múlott, hogy nem adtak át az ÁVH-nak, mint Tito által beépített bomlasztó személyt. Jó darabig esélyem sem volt a színészi pályára, csaposként, segédmunkásként, kubikosként kerestem a kenyeremet. A szerencse azonban ismét mellém szegődött, mert 1957-ben (már 30 évesen) felvettek Rózsahegyi Kálmán Színiskolájába, ahol elsajátíthattam a mesterséget. Mindig szerencsésnek vallhattam magamat, mert a színészi pályafutásom hetven éve alatt rengeteg minden megadatott a számomra. Játszottam klasszikusokat, prózai vígjátékban és zenés darabokban is. Több színházhoz is kötődöm, és olyan színészóriásokkal szerepelhettem egy színpadon, mint Gábor Miklós, Sinkovics Imre, Agárdi Gábor, Kállai Ferenc vagy Váradi Hédi és Szemes Mari.”

Baranyi Laci bácsi hamarosan százéves lesz. Ez a dátum pedig olyan közel van már, hogy a próbákat is elkezdheti a nagy eseményre.

„Már meg is van, mit fogok akkor elszavalni: Petőfi Sándor Emlény című versét, mintha nekem írták volna. Szerintem megfelelő lesz a nagy alkalomra” – mondta zárásképpen, majd azzal a lendülettel el is szavalta a kiválasztott verset, amit így, 99 éves korában is jó volt tőle meghallgatni.