Zugló lombjait színesre festette az ősz, melynek pompáját, szépségét benne az emberekkel megelevenítette Bach Máté fotóriporterünk: a barna minden árnyalatában tündöklő falevelek könnyed takaróját, a meleg őszi napsütést, az évszakra jellemző különleges, bágyadt fényeket, az ősz gazdagsága adta terményeket, a mosolyogós késői szerelmet. Még a lehullott falevelek és az ősz semmihez sem hasonlítható bársonyos illatát is felidézik a fotók.
Az év utolsó előtti évszaka a beérésről, az aratásról szól. A természet ilyenkor mutatja meg, hogy min is dolgozott egész évben, átadja a csodáit nekünk. Mi emberek is részei vagyunk ennek a folyamatnak, ezért is érezhetjük magunkat elégedettnek, örömtelinek, ezért is ünneplünk az aratás idején.
Az emberi élet „őszi szakasza” is erről szól. Jó esetben minden körülmény segít abban, hogy elmúljanak az egóharcok, hogy megszerethesse önmagát az ember olyannak, amilyen.
Megérezhesse önmaga elfogadásának lényegét, teret kaphasson a szeretet, az elfogadás minden téren. Így támogathatja a most induló életet, vagy megtalálhatja azt a társat, aki mellett ez a szeretet könnyűvé, fényessé válhat.
A mulandóságról is mesél az ősz. Hiszen ha egy folyamat eléri a csúcspontját, akkor a kiteljesedés, a beérés után egyfajta hanyatlás indul el, de minden elmúlásban benne van az újrakezdés, az új élet lehetősége.
Az ősz láthatóvá teszi a folyamatok lezárásának szépségét. A zöld levél elsárgul, rozsdabarna vagy éppen vörös lesz, majd lehullik és a még benne lévő szerves anyagokat visszaadja a földnek, ami őt is táplálta. Mindezt azért teszi, hogy újra sarjadhasson az élet, de a megújuláshoz a természet és az emberi lélek nyugalma, a tél békéje, befeléfordulása kell.
