A dualizmus korának egyik legnagyobb hazai vállalkozásáról, a honfoglalás ezredik évfordulója alkalmából rendezendő országos ünnepségsorozatról és nemzeti kiállításról 1892-ben hoztak törvényt a honatyák. Előtte két éven át tartó vita bontakozott ki Zichy Jenő gróf és Baross Gábor közlekedési miniszter között. Zichy egy világkiállítás rendezése mellett kardoskodott, Baross viszont azon a véleményen volt, hogy a sok külföldi kiállító elvonná a figyelmet a hazai iparosok teljesítményéről, ezért a kitűzött időpontban országos kiállítást kell rendezni.
Végül a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt utóbbi mellett döntött a kormány, a szervezéssel a kereskedelemügyi minisztert bízták meg. A kiállítás küldetését Gelléri Mór, a hazai iparfejlesztés kiemelkedő alakja az alábbiakban foglalta össze: „A nemzeti kiállítás beszámoló lesz elsősorban a magyar hazának és másodsorban a külföldnek arról, amit elértünk, amit tudunk, amink van, amink lesz. Repertóriuma a múltnak, tükre a jelennek s mutatója a jövőnek.”
Vita a kiállítás helyszíne körül
A kiállítás előkészítő munkálatai 1892-ben kezdődtek meg, de mindjárt a kiállítási terület kijelölése körül vita támadt a kormány és a főváros között. A szóba jöhető helyszínek sorában szerepelt a ferencvárosi Pékerdő, a Népliget északi része, Lágymányos és a budapestiek kedvelt közparkja, a Városliget. Utóbbit a városatyák szerették volna a fővárosiak pihenőparkjaként megőrizni, és nem örültek az építkezéssel járó felfordulásnak, valamint a fasorok kivágásának sem. Gerlóczy Károly alpolgármester részletesen, adatokkal alátámasztva érvelt Lágymányos mellett, hasztalan. Költséghatékonysági szempontok, valamint a kiváló közlekedési infrastruktúra miatt a kormány ragaszkodott a Városligethez.
A főváros a két évig húzódó tárgyalások alatt feltételül szabta, hogy a kiállítási területen csak ideiglenes épületek emelhetők, melyeket 1897-re le kell bontani, illetve, hogy az ültetvényeket a lehetőségek szerint meg kell kímélni. A tárgyalásokat nehezítette, hogy az egyre nagyobb számban jelentkező kiállítók miatt a kormány folyamatosan növelte a fővárostól megigényelt terület nagyságát. 1893-ra már a Városliget háromnegyed része a kiállításba bevonandó területnek számított. A főváros azonban nem tehette meg, hogy akadályokat gördít egy ilyen fontos, a nemzet életében kiemelkedő esemény elé, ezért kényszerűen, de belement a területátadásba.
Nagyszabású munkálatok a Városligetben
1893-ban pályázatot írtak ki a kiállítási terület tervezésére, az építmények elhelyezésére. A bírálóbizottság salamoni döntést hozott, a beérkező 34 pályaműből az első négy helyezett tervet – Korb Flóris és Giergl Kálmán, Schickedanz Albert, Gerster Károly és Mirkovszky Géza valamint Neuschloss Károly munkáit – egyesítve valósították meg.
Mindeközben számos nagyszabású munkálat vette kezdetét a Városligetben. Jámbor Lajos díszes főkaput tervezett a mai Hősök tere helyén, a Városligeti-tó felett pedig megépült a ma is álló 82 méter hosszú híd. A tó nagyobb szigetét övező csatornaágat feltöltötték, a medret kikotorták, lebetonozták, és egy föld alatti csatornán keresztül belevezették a Rákos-patak egyik ágát. Ezzel a tó vízutánpótlási gondjait is megoldották. Kialakították a kiállítás főútját, melyen keskeny nyomtávú villamos közlekedett. Az 1885-ben épült Iparcsarnokot kibővítették, az előtte húzódó korzón pedig felépült a kiállítás egyik szenzációja, a világító szökőkút.
Európa számos országából érkeztek magyar vonatkozású emlékek a kiállításra
Az 520 000 m2-en elhelyezett 230 építmény 2 fő csoportra oszlott: történelmi és jelenkori kiállításra. Előbbi a magyar kulturális értékeket, az államiság, írásbeliség fejlődésének tárgyi emlékeit vonultatta fel. A történelmi főcsoport, az Alpár Ignác tervezte Vajdahunyadvár román kori szárnyában kiállították többek között a Gyulafehérvári kódexet, a Halotti beszéd fennmaradt kéziratát és a corvinákat. A kiállításhoz érkeztek magyar vonatkozású anyagok Bécsből, Stockholmból, Berlinből, és az orosz cári udvarból is. A jelenkori kiállítási rész a hazai ipar, kereskedelem, tudomány és mezőgazdaság állapotát reprezentálta. A mai Széchenyi fürdő helyén alakították ki a néprajzi csoportot, tulajdonképpen egy skanzent, melyben a magyar tájegységek jellegzetes népi építészetét mutatták be. A hazai ipar legjelentősebb képviselői, a Ganz Rt., a Magyar Petróleumipari Rt., a Rimamurányi Vasmű Rt., számos kőszénbánya, a Diósgyőri Vas- és Acélgyár mellett a technika újdonságai is bemutatkoztak. Igazi szenzáció volt, hogy sikerült összeköttetést teremteni a telefonhírmondó pavilonja és az Operaház között, így koncertközvetítést is sugározhattak. Hatalmas sikere volt a mozgókép őseként számontartott kinetoszkópnak, illetve a Lendl Adolf, az állatkert későbbi igazgatója vállalkozásában bemutatott, tengeri élőlényekkel benépesített akváriumnak is. A vendégek számos étteremben, pezsgős pavilonban, borozóban, csárdában, cukrászdában vagy az állatkert területén felhúzott, Ős-Budavára névre keresztelt hatalmas szórakoztató negyedben múlathatták az időt. A MÁV megfizethető viteldíjakkal, a szervezők pedig olcsó lakhatási és étkezési lehetőségekkel kedveztek a fővárosba látogatóknak.
Ferenc József 13 alkalommal vett részt a kiállításon
A kiállítást – melyet a politikai pártok a magyar történelemben ritkaságszámba menő konszenzussal támogattak – Ferenc József nyitotta meg 1896. május 2-án az Iparcsarnok előtt elterülő díszes főtéren. Feljegyezték, hogy Őfelsége összesen 13 alkalommal látogatott el az eseményre, családja fiatalabb hölgytagjai pedig még Ős-Budavárát is felkeresték. Az Ezredéves Országos Kiállítás november 3-án zárta be kapuit, a végelszámolás több mint 5 millió látogatót, és körülbelül nullszaldós pénzügyi eredményt mutatott. Ezer év történelmi-kulturális anyaga mellett a korszak imponáló gazdasági fellendülését is sikerült bemutatni. A magyar termékek, szellemi javak, ipari és gazdasági eredmények nagyszabású seregszemléje nemcsak a nemzet önbecsülésének tett jót, de növelte az ország külföldi elismertségét is.
Az elbontott pavilonok közül több ma is áll
Az Ezredéves ünnepségsorozatnak köszönhetően számos beruházással gazdagodott a főváros. Ekkor épült meg a Millenniumi Földalatti Vasút, a Vígszínház, a Műcsarnok és a Kúria épülete, az Iparművészeti Múzeum és a Ferencz József (ma Szabadság) híd. Szintén a millenniumi évben döntöttek a Szépművészeti Múzeum felépítéséről, az Ezredéves emlékmű létrehozásáról, valamint a budavári Mátyás-templom felújításáról.
Az Ezredéves kiállítás zárása után kérvények tömkelege árasztotta el a főváros hatóságait, melyekben az ideiglenes építmények üzemeltetői igyekeztek engedélyeiket további néhány évre meghosszabbítani. A főváros azonban tartotta magát eredeti elképzeléséhez, és csak néhány esetben tett kivételt: fennmaradási engedélyt kapott a Közlekedésügyi Csarnok, a későbbi Közlekedési Múzeum, a Székesfővárosi Pavilon, melyben Weingruber Ignác rendezte be híres kávéházát, és maradhatott a pestiek által különösen megkedvelt Vajdahunyadvár, melyet 10 év múltával tartós anyagból újjáépítettek. Az összes többi kérvényt azonban, hivatkozással a Városliget pihenőpark jellegére, elutasították a városatyák. A könnyűszerkezetes, favázas pavilonokat lebontották, a díszesebbeket értékesítették. A Vadászati pavilon évtizedekig működött kávéházként a Margit-szigeten, a Magyar Királyi Földművelésügyi Minisztérium igazgatósági épülete ma a Mexikói úton áll lakóházként, a Dohányjövedék pavilonja Zebegényben éledt újjá gyermeküdülőként, Frigyes főherceg egykori pavilonja pedig a Gemenci Ökoturisztikai Központ látogatóközpontjaként funkcionál.
