A bolgárkertészek emlékműve – Ognjan Kozsuharov alkotása – 2014 óta áll a Bosnyák téren, nem véletlenül. Az Oszmán Birodalom fennhatósága alól felszabadult független Bulgáriából kivándorló kertészek a 19. század folyamánaz egész ország területén megtelepedtek, egyik legfontosabb központjuk Budapest, azon belül is a Bosnyák téri piac volt.
A bolgárkertészet hagyománya és páratlan sikere a bolgár történelemben leledzik. A hosszú Oszmán Birodalomba történő betagozódás alatt a török hadsereg élelmezése az őslakosokra hárult. A török étkezési kultúra miatt rengeteg zöldséget – paprikát, paradicsomot, uborkát, és a hazánkban sokáig ismeretlen padlizsánt – termeltek viszonylag kis földterületeken. A török uralom alóli felszabadulás után viszont a bolgár termelők jórészt felvevő piac nélkül maradtak, így sokan, főleg a fiatal férfiak elindultak nyugatra, Európa belseje felé szerencsét próbálni. A hagyományos magyar paraszti konyha nem nagyon használta a bolgárok termékeit, vásárlóik jellemzően a változatosabban étkező városi polgárság köréből kerültek ki, ezért a történelmi Magyarország területén belül a nagyvárosok közelében telepedtek le.
A bolgárkertészeknek saját tulajdonú földjük kezdetben nem volt, a művelésre kiszemelt területet magánbirtokosoktól vagy a várostól bérelték. Legendásan megbízható, a földbért pontosan fizető gazdálkodók hírében álltak, így a hazai földbirtokosok szívesen kötöttek velük üzletet. A kiváló minőségű vetőmagokat maguk termelték, és tél végén csíráztatni kezdték. A magokat vizes kendőbe csomagolták, és a trágyahalomba dugták, de az is előfordult, hogy a testükre kötötték. A melegtől a magok gyors csírázásba kezdtek, a palánták előnevelését pedig üvegházakban, a 20. század közepétől fóliasátrakban végezték.
Öntözésre szívesebben használták az élővizet, mint a fúrt kutat. Azt tartották, az élővíz melegebb, és szerves anyagban gazdagabb, így ha tudtak, patak, folyó mellett béreltek földet. Rákospalotán a Szilas-patak, Angyalföldön és Zuglóban jellemzően a Rákos-patak mellé települtek, az öntözővizet egy speciális szerkezet – a bolgárkerék vagy dulap – segítségével emelték ki a mederből. A zöldségágyásokat, az általában 6×2 méteres fiterákat egy csatornarendszerrel hálózták be. A kiemelt vízzel évente 8-10 alkalommal elárasztották a földet, majd kis kapával terelték a vizet az egyik árokból a másikba. Ez az ún. árasztásos öntözési módszer sokkal gazdaságosabb, mint a hagyományos locsolás.
Az első bolgárkertészek még vándormunkások voltak. Nem telepedtek le, minden év novemberében hazamentek a családjukhoz, februárban pedig újra jöttek. Csak néhány fiatal, nőtlen férfi maradt egész évben, aki a lovakat gondozta, illetve a télire elvermelt árut a piacon eladta. Spártai körülmények között éltek, a munkabírásuk viszont legendás volt, ha sürgős munka adódott, viharlámpák fénye mellett hajnalig dolgoztak. A napi megélhetésre alig költöttek, a megtermelt zöldséget ették, hús csak ünnepeken került az asztalra. A vasárnapot általában megtartották, görög katolikus templomba jártak.
Üzleti sikerük másik titka – a termelési technológia mellett – a szoros, de önkéntes szövetkezési forma, a druzsesztvo volt. A 30-40 főből álló kertészkolóniák együtt laktak, szigorú munkafelosztás alapján dolgoztak, szerszámaikat maguk készítették. Egy vezetőjük volt, akiben a többiek feltétel nélkül megbíztak, ő kezelte a befolyt bevételeket, készítette az év végi elszámolást, gondoskodott a beszerzésekről. A munkások év közben nem vettek ki pénzt a druzsesztvoból, év végén viszont általában szép jövedelmet könyvelhettek el. Ennek egy részét visszaforgatták a gazdaságba, eszközöket vásároltak, illetve a következő évi földbért fizették, a többi tiszta jövedelem volt. A kolónia tagjai végezték az értékesítést is, lovaskocsival hordták az árut a nagyvárosok piacaira.
Az I. világháború alatt sok bolgárkertész kényszerült a hazájában katonáskodni, de a háború után visszatértek régi földjeikre. Sokan ezután már asszonyaikat is hozták, végérvényesen letelepedtek. Számuk az országban 1920-as évek közepén 30 000-re volt tehető. Mivel erősen kötődtek szülőföldjükhöz és anyanyelvükhöz, őrizték a hagyományaikat, pezsgő közösségi életet éltek, és létrehozták saját intézményeiket is. Az analfabetizmus felszámolására önképző és olvasóköröket, iskolákat alapítottak. Zuglóban, Rákospalotán, Angyalföldön, Kaszásdűlőn még az 1970-es években is aktívan dolgoztak földjeiken, jellemzően a nagy lakótelep- építések szorították ki őket a városból.
