Kilencvenesztendős zuglói polgárral találkozott Rózsa András polgármester január 28-án. Az ünnepelttel, Gajdos Istvánnéval (Mozolán Katalinnal) való találkozás pedig bizonyíték volt rá, hogy még idős korban is életerős tud maradni az ember.

1943. január 12-én kezdődött a szovjet hadsereg áttörése a Don folyó mentén, ami a 2. magyar hadsereg súlyos vereségéhez vezetett a keleti fronton.

„Mindössze hatéves voltam, amikor az édesapámat elvitték a keleti frontra” – mesélte Kati néni. „Aztán csak azt hallottuk, hogy a hadsereg nagy része elesett vagy eltűnt a Don-kanyarnál. Hadi árvaként én már nem emlékszem az édesapámra, és csak néhány megbarnult fotóm van róla. Ennek ellenére katonafeleség lett belőlem, a férjemmel 16 éves koromban házasodtam össze, a fiamat pedig 17 évesen szültem.”

Gajdos István a kormányőrség parancsnoka volt, ezért az ifjú pár néhány év után a VI. kerületben, a Lendvay utcában található kormányőr szállón kapott lakást. 23 évig laktak ott, és csak nyugdíjazásuk környékén költöztek ki onnan.

„1987-ben vásároltuk meg a jelenlegi Pillangó park közeli lakásunkat. Sajnos, a férjem nem sokáig élvezhette első és végleges saját otthonunkat, mert pár évvel később, 58 évesen elhunyt. Én azonban nagyon megszerettem ezt a szép környezetet, amely körbe vesz.”

Kati néni Budafokon született, és már a nyolc osztály elvégzését követően dolgoznia kellett. Édesanyját követve abban a híres Goldberger Textilgyárban kapott munkát, melynek alapítóját, Goldberger Leót, a magyar ipartörténet egyik legjelesebb alakját 1945-ben megölték a mauthauseni koncentrációs táborban. A fiatal lány éveken át három műszakban készítette a fonalakat, majd miután a férjével a Lendvay utcába költözött, előbb egy varrodában, végül a Nyugdíjintézetnél helyezkedett el. Innen ment nyugdíjba a rendszerváltás környékén.

„Nyugdíjasként még néhány évig takarítottam az Őrnagy utcai (Meseház) óvodában, ám azt is abba kellett hagynom. Azóta pedig tényleg igazi nyugdíjas vagyok, de aktív életet élek. Magam vásárolok, még a Bosnyák téri piacra is el szoktam menni, de mindig egy megállóval előbb leszállok a villamosról, hogy jól bejárassam a lábaimat. Itthon főzök, mosok, takarítok. Ha elfáradok, leülök, ilyenkor olvasok vagy tévét nézek, senki nem sürget, mindenre jut időm. Szerencsére jók a szomszédjaim, figyelünk egymásra, és a családommal, a fiammal, az unokámmal és a dédunokámmal is szoros a kapcsolatom, így sosem érzem egyedül magamat. De ilyenkor, januárban mindig többet gondolok a Don-kanyarnál elveszített édesapámra is.”