Az emberszeretet templomai – a századelőn így hívták azokat a karitatív, szociális intézményeket, amelyek az elesettekről, a nélkülözőkről, a sérültekről gondoskodtak. Zuglóban feltűnően sok ilyet találunk, ezek közül most a mozgássérült gyermekek egyik emblematikus intézményéről lesz szó.
Magyarországon a 19. században az elesettekről való gondoskodásban az állam nem vett részt. A sérülten született, vagy betegség folytán fogyatékossá vált emberek gondozása a családra maradt. Ha azonban a család nem tudta betölteni ezt a szerepet, az elesettek nem tudtak boldogulni a mindennapi életben. A 19. századi nagyvárosi tereken a vak vagy súlyosan mozgássérült koldusok látványa mindennapos volt.
Az első mozgássérült otthon a Városliget mellé költözött
Európában a 19. század közepétől sorra alakultak az olyan jótékony polgári vagy egyházi egyletek fenntartásában lévő intézetek, amelyek a szegényekről, fogyatékosokról gondoskodtak. Összefoglaló nevükön emberbaráti intézményekként emlegették őket. Az alapításuk azon a felismerésen alapult, hogy a társadalom az elesettekért, a magukról gondoskodni nem, vagy kevéssé tudókért is felelős. Különösen azok a tagjai a társadalomnak, akik megfelelő anyagi erővel rendelkeznek ahhoz, hogy másokon segítsenek.
Az első intézetek Európa szerte a vakok oktatására, ellátására koncentráltak, a mozgássérültek számára létrehozott otthonok csak később jöttek létre. A Nyomorék Gyermekek Egylete és Menhelye 1903 karácsonyán nyílt meg egy, a Hungária körút Ajtósi Dürer sor sarkán álló tornácos nyaralóházban. A helyszűke miatt az első évben mindössze 6 kisfiút tudtak felvenni, de már akkor a bővítés gondolatával foglalkoztak. A következő évben a növendékek száma tízre nőtt, a felvételi túljelentkezés azonban tizenötszörös volt. Az Egylet a következő éveket a tőkegyűjtésnek szentelte, a pénzadományok, köszönhetően többek között a sajtó folyamatos érdeklődésének, szépen gyűltek a számlán.
1905-ben az Egylet egy Üllői úti telket szeretett volna a fővárostól megszerezni, hogy új otthonukat ott építsék fel. Bár az elvi engedélyt megkapták, végül a Székesfőváros pénzügyi bizottsága a helyszínt nem találta alkalmasnak, így az áldozatos munkát végző egyesületnek új ingatlan után kellett néznie. A városközponttól távolabb eső, jórészt beépítetlen környezetben álló, vasút melletti Mexikói út 63. szám alatti, 1200 négyszögöles telekre esett a választásuk. Itt épült fel 1913-ra Medgyes Alajos műépítész tervei alapján, Mann József építőmester kivitelezésében első igazi otthonuk. Az építkezéshez Ferenc József 12 500, a főváros 52 000 korona építési segélyt biztosított. Az Egylet ebben az évben vette fel a Nyomorék Gyermekek Országos Otthona nevet.
Egyedülálló rehabilitációs programot dolgoztak ki a mozgássérültek számára
Rehabilitációs programjuk a korban egyedülálló volt, a tanít-gyógyít-oktat hármas elvre épült. Az iskoláskorú gyermekek tantermeit az épület földszintjén helyezték el, itt működött az orvosi rendelő is műtővel. Ezt 1922-ben dr Zinner Nándor sebészprofesszor vezetésével kórházi, ortopéd sebészeti részleggé bővítették. Az emeleten az internátusi rendszerben működő intézetbe kerülő fiatalok lakószobái kaptak helyet, az alagsorban pedig az önálló életre nevelés jegyében iparostanonc műhelyeket rendeztek be. Később ezeket bővítették, így az 1930-as években mér számos szakmát – bőrdíszműves, cipész, szabó, szövőipari munkás, varrónő, könyvkötő, kertész – tanulhattak a mozgássérült fiatalok. 1922-ben hozták létre a leányotthont, innentől kislányokat is felvettek az intézetbe. 1932-ben már 150 bentlakó élt-tanult az Otthonban. Érdekesség, hogy az 1930-as években a felvételre kerülő gyermekek mintegy 65%- a járványos gyermekbénulás következtében lett mozgássérült. Ezt a betegséget majd az 1960-as években kötelezően bevezetett Sabin-cseppek tüntetik el az országból végérvényesen. További 30% -nak kezeletlen törések, vagy elfertőződött sebek miatt kellett amputálni valamely végtagját, a veleszületett rendellenességgel küzdők aránya ekkor nem érte el a 10%-ot.
Az Otthon nem csak a bentlakók tanítását, gyógyítását szervezte, de a hétköznapi életük minden mozzanatában igyekezett segítséget nyújtani. Az 1920-as évektől megszervezték a sportéletet, a gondozottak ping-pongozni tanultak és labdarúgócsapatot hoztak létre. Élénk zenei élet is folyt, saját zenekaruk és énekkaruk is volt az Otthon lakóinak.
A második világháború éveiben a bombázások elöl a kisgyermekeket vidékre menekítették, a zsidó származású bentlakók közül azonban a nyilasuralom alatt többen a szomszédos Vakok Intézete telkén létrehozott gettóba kerültek. 1945-ben a létszám a háborúban súlyosan megsebesült, aknára lépett, csonkolt végtagú gyerekekkel bővült. Az Otthont 1948-ban államosították, 1952-56 között pedig megkapták a szomszédos, a Mexikói út 60. szám alatt álló egykori Vakok Intézetének épületét. A Lajta Béla által tervezett épületet új szárnnyal bővítették, 1985-ben pedig uszodát és hidroterápiás részleget is kapott az intézet, ahol napjainkban mintegy 250 tanuló oktatását, fejlesztését végzik.
