Nemrégiben megkapta a Magyar Gyógypedagógusok Egyesületének Az egyesületi munkáért díját, emellett számos szakmai, állami elismeréssel büszkélkedhet a Mozgásjavító Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény, Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium, Fejlesztő Nevelés-Oktatást Végző Iskola és Kollégium igazgatója. Locsmándi Alajos szerint azonban nem ezek számítanak, hanem a gyerekek, a szülők, a családok és a munkatársai, vagyis a közösségük.
Csaknem negyven éve szerezte meg gyógypedagógusi diplomáját, munkáját az alázat, a csapatmunka és a nyitottság jellemzi, számára a vezetés elsősorban nem az irányítást, hanem a bátorítást, a bizalmat és a közös megoldáskeresést jelenti. A ma már Budapesten és országosan is elismert szakember az íróasztalán őriz egy, a fertőszéplaki templom tetőszerkezetének felújításából származó, mindegy 15 centiméter vastag fagerenda darabot.
„Egy fertőszéplakon élő unokatestvéremtől kaptam, azt gondolta, fontos lehet nekem. Igaza volt. Emlékeztet arra, hogy bárhová is vezet az utam, mindig vannak gyökerek, amik megtartanak” – engedett betekintést életébe az igazgató.
Történetének kezdetét nem a fővárosba datálja, hanem szülőfalujába, Fertőszéplakra, ahol saját bevallása szerint a hit, a munka becsülete, a közösség, az egymásra való odafigyelés a mindennapok része volt.
„Sokat gondolok a nagyapámra, aki egyszerű falusi emberként talán többet tanított nekem az életről, mint azt akkor sejthettem. Tőle tanultam meg hálát adni, lezárni egy-egy életszakaszt és mindig nyitottnak maradni, mint ahogyan azt is, hogy a hitelességet nem szavakkal, hanem mindennapi életünkkel bizonyítjuk” – tekintett vissza.
A XIII. kerület gyógypedagógiai intézményében kezdett el dolgozni 1988-ban, hét évvel később az iskola vezetője lett. Mint fogalmazott kivételes időszak volt számára, mert részese lehetett annak a szemléletváltásnak, amely az integráció, az utazó pedagógiai hálózat és az Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmények kialakulásával új irány adott a gyógypedagógiának.
„Akkor értettem meg igazán, hogy a feladatunk nem pusztán az, hogy jól működő intézményeket hozzunk létre, hanem hogy hidakat építsünk a gyermekek, a családok, a pedagógusok és a különböző szakmák között” – fogalmazott a szakember, aki 1995-ben megkapta a Junior Chamber Magyarország Tíz kiemelkedő fiatal programjának társadalom és/vagy karitatív tevékenység kategóriájának díját.
Locsmándi Alajos 2012-től irányítja a Mozgásjavítót EGYMI-t, életét minden nap átitatják a gyermekkorában kapott értékek, nagyapja tanításai. Vallja, hogy a közösségért való munka érték, és persze megtanulta a szakmát, de már egy hatalmas közösségért felelős, ahol fókuszban vannak a szülők. Mint fogalmazott, kell, hogy ott legyenek azok mellett, akik sajátos nevelési igényű gyereket kaptak az élettől.
„Csaknem 40 év alatt sokat változott a világ, fontos, hogy mi is kövessük ezt, újuljunk meg, reagáljunk az igényekre, ezért az intézmény is változott. Hat évvel ezelőtt ép intellektusú mozgáskorlátozottak lehettek a diákjaink, de egyszer csak év közben kiderült, hogy két gyerekünk fogyatékos. El kellett dönteni, hogy maradjanak-e, vagy másik iskolában folytassák. Maradtak, mi módosítottuk az alapító okiratunkat” – mesélte az igazgató. Ezzel pedig egy olyan ajtót nyitottak ki, amit azóta egyre nagyobbra tárnak. Ma már látás-, hallássérült, autizmus spektrumzavaros, értelmiképesség-csökkenéssel küzdő gyerekek és súlyos, halmozottan fogyatékos gyerekek is járnak a Mexikói útra.
A hat intézményegységből – óvoda, általános iskola, gimnázium, fejlesztő, nevelő és oktatást végző iskola, kollégium, utazó gyógypedagógiai intézmény – álló iskola várhatóan újabbal bővül, ugyanis a tervek szerint a 2027/28-as tanévben bevezetik a szakképzést. A falak között a komoly, sokszor embert próbáló szakmai munka jól megfér a jókedvvel és a vidámsággal. A látogató jókedvű, a folyosókon kerekesszékkel bátran rodeózó gyerekek között lépdel, mert a pedagógusok arra törekednek, szomorúság helyett élményt kapjanak a diákok. Sok időt töltenek az intézményben, ezért nem szabad, hogy a keserűség vendégük legyen. Ám nem szabad elfelejteni, hogy minden évben, ha csak átmentileg is, de beköszön a szomorúság – minden tanévben vesztenek el gyereket.
„A halál az élet rendje, de a gyerekhalál nem”– szögezte le Locsmándi Alajos, aki rámutatott, a mozgáskolátozottság egyes fajtáival nem lehet hosszú életet élni.
A témához kapcsolódik életének egyik legmeghatározóbb élménye.
„Egy nyári napon egy izombeteg, kerekesszékes tanulónk megkérdezte az édesanyjától, majd rajta keresztül tőlem is: „Mikor fogok meghalni?” Nem próbáltam kész válaszokat adni. Csak annyit kérdeztem tőle: „Szerinted én mikor fogok meghalni?” Azt felelte: „Nem tudom.” Én pedig azt válaszoltam: „Én sem tudom, hogy te mikor fogsz meghalni.” Abban a pillanatban nem a halálról beszélgettünk. Hanem az életről. Arról, hogy egyikünk sem tudja, mennyi idő adatott neki, nekünk. Ezért minden napnak legyen célja, küldetése és értelme. Mindennap nyisson teret a holnapnak. Talán ez az egyik legfontosabb gondolat, amelyet a gyógypedagógia megtanított nekem” – emlékezett vissza az igazgató.
A ballagó gyerekek immár 14 éve járnak szerenádozni, olyankor pizzapartit is tartanak. Az elköszönő gyerekek rendszerint azt mondják, túl nagy búrát tartanak föléjük az iskolában a pedagógusok, akik egyébként kis, közepes és nagy kilépőt adnak a kollégistáknak.
„A jövőben is olyan intézményt szeretnék építeni, ahol minden gyermek, minden szülő és minden munkatárs úgy érzi, hogy fontos szereplője a közösségnek. Ahol természetes az egymásra hangoltság, a partnerség és az együttműködés. Ahol nemcsak tudást adunk át, hanem hitet is: hitet abban, hogy minden ember képes fejlődni, és hogy együtt mindig többre vagyunk képesek, mint külön-külön. Ha egyszer majd valaki megkérdezi, milyen nyomot szerettem volna hagyni magam után, remélem, nem elsősorban az intézmények jutnak majd eszébe. Inkább az, hogy sikerült olyan közösségeket építenünk, ahol jó volt gyermeknek, szülőnek és munkatársnak lenni. Számomra ez jelenti a hivatást. És talán ez az a nyom, amelyet a leginkább érdemes továbbadni” – fogalmazott az átlagban naponta 12 órát dolgozó Locsmándi Alajos.
Felesége, Judit mindenben támogatja, megérti férje elhivatottságát, hiszen ő maga is gyógypedagógus. Szívesen mennek színházba, szerveznek kerti partikat, amiken rendszerint az igazgató főz, vagyis inkább süt. Az udvaron lévő kemencében készülnek a finomságok. Ám a mentális egészségéről sem feledkezik meg: sokat olvas és duolingózik.












