Budapest napja alkalmából a dualizmus korának legsikeresebb fővárosi polgármesteréről, városfejlesztési tevékenységéről Majkó Zsuzsanna, a Zuglói Helytörténeti Műhely vezetője tartott előadást a Cserepesházban. Az eseményen szó esett a polgármester nevével fémjelzett iskolaépítési programról, a városi házak építéséről, valamint a korszak szociálpolitikai intézkedéseiről is.
Bárczy István 1866-ban született Pesten, édesapja lengyel származású tanárember volt. A jogi egyetemi diploma után Bárczy a főváros szolgálatába állt, ahol a hivatali ranglétrán előlépve 1901-ben tanügyi tanácsos lett. Minden újdonságra fogékony szelleme és kivételes munkabírása már ekkor megmutatkozott. Megreformálta a főváros oktatási rendszerét, kialakította a szakfelügyeleti rendszert, és ösztönzésére indult útjára a Népművelés című folyóirat.
Új idők a városházán

1906-ban, mindössze 40 évesen lett az épp világvárossá formálódó Budapest polgármestere. Nehéz pénzügyi helyzetet és kihívásokkal teli ügymenetet örökölt elődeitől. Első ténykedései közé tartozott a hivatal megreformálása. Felállították a szociálpolitikai ügyosztályt, a polgármesteri kabinetbe pedig legtehetségesebb munkatársait emelte maga mellé. A szellemi agytröszt része volt Harrer Ferenc közigazgatási szakember és Wildner Ödön, akihez a kulturális ügyek tartoztak. A főváros zilált pénzügyeinek rendezése után egyik első intézkedésük a magánkézben lévő közszolgáltató vállalatok – a gázművek, az elektromos művek, a kommunális szemétszállítás – fővárosi kezelésbe vétele volt.
Kritikussá vált a fővárosi lakáshelyzet
Az egyesült fővárosnak 1870-ben mintegy 300 000 lakosa volt, amely szám a századfordulóra 800 000 fölé kúszott. Budapesten a beáramló ipari munkásság főleg magánbérházakban talált lakhatást, többnyire szűk, sötét udvari lakásokban, amelyek bére így is sok esetben megfizethetetlen volt számukra. A Bárczy-adminisztráció érzékelve a pattanásig feszült helyzetet, nagyarányú bérlakásépítésbe kezdett. 1909-12 között 25 bérház és 19 kislakásos telep- összesen 5000 db lakás- épült fel 35 millió korona költséggel. Az új városi házak elsősorban az ipari övezetekben, a mai Ferencváros, Kőbánya és Angyalföld területének munkásnegyedeiben létesültek. A fővárosi lakások bérleti díja a piaci árnál 30%-kal olcsóbb volt, lakói zömében a fővárosi cégek, üzemek dolgozói, iskolák tanítói közül kerültek ki.
Iskolaépítések a peremkerületekben

Magyarországon az általános tankötelezettség bevezetéséről az 1868-as népiskolai törvény rendelkezett. Az iskolaépületek száma azonban nem tudott lépést tartani a megnövekedett igényekkel, ezért 1909-12 között a Bárczy-programban 55 új iskola építéséről döntöttek. A tervezésben a magyar építésztársadalom színe-java részt vett. Baumgarten Sándortól Zrumeczky Dezsőig, Kós Károlytól Lajta Béláig terjed azok sora, akik tudásukat a főváros szolgálatába állították. A tervezőknek figyelembe kellett venniük a modern pedagógiai irányzatok útmutatásai által szabott előírásokat. Nagy alapterületű tantermek, széles folyosók, tornatermek, jól felszerelt szertárak és játszóudvarok kerültek minden fővárosi iskolába. Ezek az épületek kiállták az idők próbáját, szinte mindegyikben ma is oktatás zajlik.

A szegények szolgálatában
Bárczy szociálpolitikai programja egyedülálló volt a korban. A lakásépítések mellett azokra is gondolt, akik a szerény bérű lakásokat sem tudták megfizetni. Az ő számukra épült a Dózsa György úton a ma is működő Népszálló, ahol 396 hálófülkében és 44 kisebb szobában tölthették az éjszakát a főváros szegényei. Az épültben helyet kapott könyvtár, társalgó, közfürdő és egy 1500 személyre főző népkonyha is. Hasonló intézmény volt a Vág utcai Népház, ahol ingyenes jogi-és munkaügyi tanácsadást, gyermekfelügyeletet is vállaltak.
Bárczy István polgármester a korszak meghatározó várospolitikusa volt. Tevékenységében új elemként jelent meg a szolgáltató és gondoskodó város gondolata, amelynek valóra váltását az I. világháború megakasztotta. Az eredmény azonban, amit 12 éves polgármestersége alatt elért, ma is meghatározó Budapest mindennapjaiban.









