Sehol a világon annyira nem űzik a kávéháznak kultuszát, mint Budapesten – írta Gerő Ödön, a Viharos álnéven publikáló népszerű újságíró 1891-ben. Noha Pesten már a 18. században léteztek a kávé felszolgálására szakosodott vendéglátó egységek, a kávéházak fénykorukat a nagyvárosi, polgári életforma kiteljesedésével egy időben, 1880-1914 között élték.
A Millennium évében, 1896-ban a fővárosban mintegy 300 kávéház várta a vendégeket. Ekkor már nem csupán vendéglátóhelyek, sokkal inkább a kor társasági életének kitüntetett színterei voltak. Itt lehetett találkozni az ismerősökkel, kiolvasni a napilapokat, üzleti és közéleti információkhoz jutni.
A kávéházak működését rendeletek és hatósági előírások sokasága szabályozta. Csak a minimum 150 nm alapterületű, négy méter belmagasságú, utcai portállal és két biliárdasztallal rendelkező üzleteket lehetett kávéháznak nevezni, ezért Zuglóban is a több emeletes bérházak utcafronti üzlethelyiségeit foglalták el. Az 1910-es évektől az Aréna út, a mai Dózsa György út Abonyi utca sarkán jó 30 évig- olykor békében, olykor perben és haragban- működött két konkurens kávéház.
A Dózsa György út 19. számú ház 1906-ban épült Weisz Miksa részére. Ugyanebben az évben nyitott meg földszinti üzlethelyiségében Kovács Zsigmond Riviéra kávéháza, amelyet pompás keleti stílusban rendezett be a tulajdonos. Az igazi kuriózum azonban az Abonyi utcai oldalon elhelyezkedő hatalmas, délszaki növényekkel díszített terasz volt. Varázsát a sokszínű közönség adta: ligeti bohémek, fiatal újságírók, a Városligeti Színház színészei látogatták elsősorban, de törzsvendégnek számított Róna József szobrászművész is, aki Szabó József utcai otthonából ballagott át rendszeresen a kávéházba.
Feld Zsigmond, a Városligeti Színkör direktora 30 éven át minden délben a Riviérában fogyasztotta el ebédjét, fia a népszerű vígjátékszerző Feld Mátyás a kártyaterem állandó vendégének számított.
A szembeszomszéd, a Grádó névre keresztelt kávéház az építtetője után Goldmann-háznak nevezett, Dózsa György út 17. szám alatt álló épületben nyílt meg 1911 őszén. A tulajdonos, Kovács Miksa egy év alatt csődbe lavírozta a céget, ekkortól az üzemeltetők sűrűn váltották egymást. A Grádó igazi „külső-csikágói” kávéház volt, elsősorban a Garay téri piac kereskedői, a Zuglói SE labdarúgói és a környék hírhedt hamiskártyásai látogatták. Az 1920-as években a nagy nevettető, Alfonzó édesapja vitte a boltot, ekkoriban a helyet eredeti családnevük alapján Marksteinként emlegették a vendégek.
Markstein Bertalan Klauzál téri libásból, azaz baromfikereskedőből küzdötte fel magát a kávésiparba, a Grádó mellett az Akácfa utcai Polgári kávéházat és a városligeti Kolegerszky kioszkot is üzemeltette. Nagy sportrajongó hírében állt, kávéházában a Vas és Fémmunkások Sportegyesületének épp úgy állandó törzsasztala volt, mint a Turul FC focistáinak. Markstein nem idegenkedett az újszerű marketingfogások alkalmazásától sem. Vendégei között minden este egy hízott libát sorsolt ki tombolán, a kötelező biliárd mellé pedig ping-pong asztalokat is felállított a kávéház különtermében.
Az I. világháború nem csak a Monarchia aranykorának, de a kávéházi konjunktúrának is véget vetett Budapesten. A mulatozás elengedhetetlen kellékeit, a cigányzenekarokat mindkét Dózsa György úti kávéházban katonazenekarok váltották fel, az 1920-as évektől pedig a szalon és jazz-zenekarok foglalták el a pódiumokat. A frontra vezényelt pincérek helyett a kávéházi vendégtérben megjelentek az addig tabunak számító női alkalmazottak, a törzsasztaloknál a bohémek helyét a hadsegélyező egyletek gondterhelt vezérkara foglalta el.
A háború a mindennapi élet területét érintő számos szigorú szabályozást hozott a budapestiek életébe. A Belügyminisztérium több népszerű kártyajátékot a tiltott hazárdjáték kategóriájába sorolt, innentől a makaó, a ferbli, a nasivasi a kávéházak illegálisan működő kártyabarlangjaiba szorult vissza. A Grádó több alkalommal megbukott a rendőrség által szervezett nagyszabású kártyarazziákon, amelyeken nem csak a játékosokat állították elő a kerületi rendőrkapitányságra, de lefoglalták a bankot is.
A háború utáni infláció és általános elszegényedés mindkét kávéházat érzékenyen érintette. A boldog békeévek egész napos kávéházi ücsörgésére a 30-as években már keveseknek volt módjuk, a leglátogatottabb időszak az ebéd-és vacsoraidő volt. A Grádó színvonalban, vendégkörben lassan, de biztosan csúszott lefelé, az 1940-es években már inkább kocsmaként üzemelt. A Riviéra 1932-es átalakítása után modernebb stílusban, megújult bútorzattal és üzletpolitikával Abonyi Nagykávéház néven nyitott újra. A tulajdonos, Glück Artúr az illatszerész szakmából érkezett a kávésiparba és megértette az idők szavát. Bevezette az olcsó, háromfogásos menürendszert, és az akkor újszerűnek számító ebéd házhozszállítást. 1944-ben nyitott ki utoljára, az ostrom és a II. világháború utáni zűrzavaros időszak örökre lakatot tett a polgári Budapest két Dózsa György úti rekvizitumára.
Helytörténet rovatunk színes írásai közül ezek is érdekelhetik:
