Takács Béla bácsi 2026. július 12-én töltötte be 103. életévét, de a nagy meleg miatt családja azt kérte, hogy Rózsa András polgármester egy olyan napon látogassa meg zuglói otthonában, amikor enyhébb az idő, így került sor az augusztusi köszöntésre. Az ünnepelt szellemi frissességét bárki megirigyelhetné.

Béla bácsi arra panaszkodott, hogy már nem lát jól, de amikor a polgármester megdicsérte, hogy milyen ragyogóan néz ki, közölte, hogy ő altató nélkül is jól alszik, minden reggel tornázik, ugyan állítólag a lánya erős késztetésére, de húsz felülést megcsinál, és inkább lépcsőzik, mint hogy a liftet használja. Szombatonként a lányával együtt kijár a Bosnyák téri piacra. Azt is elárulta, hogy hetven éve él Zuglóban.

Apró részletekig emlékszik a múltjára, a Dob utca 82-ben született 1923-ban, volt egy három évvel idősebb bátyja. Egy olyan lakásban laktak, amiben nem volt fürdőszoba, 26 éves korában fürdött először kádban – mesélte. Édesanyját annyira szerette, hogy ugyan kétszer is lett volna lehetősége, hogy külföldre menjen, ő mégsem tette ezt meg, hisz nem akarta itthagyni.

 

Azon töprengett, hogy leélte a száz évét, de vajon az előtte lévő ezer évben milyenek lehettek a százévek. Felidézte a történelmet, az első világháború után még az ételhez is nehéz volt hozzájutni. 1937-ben, 14 évesen került be a Ganz és Társa-Danubius Villamossági-, Gép-, Waggon- és Hajógyárba.

„A villamossági gyár a Lövőház utcában volt, a vagongyár Kőbányán, a hajógyár Megyeren, a Váci út végén. Nagyon vékony gyerek voltam, mindenki tízévesnek nézett a gyárban, amikor 14 évesen elkezdtem ott az inaséveimet. Motorszerelő szerettem volna lenni. A művezető nagyon odafigyelt rám, ha lejött a műhelybe mindig odajött hozzám és megkérdezte, hogy „hogy vagy kisfiam”. Arra biztatott, hogy tanuljak meg mindent, amit mondanak, de még azt is lessem el, amit nem akarnak megosztani. Figyeljek oda, hogy mit hogyan csinálnak, mert mindenkinek van titkos fogása. Azt akartam, hogy én legyek az évfolyamtársaim között a legkiválóbb szerelő. Erre a művezetőm azt válaszolta, hogy „Fiam, oda kell nagyon figyelni, szorgalmasan dolgozni és te lehetsz a legkiválóbb.”

Béla bácsi 1940-ben megkapta a technikusi végzettségét, és attól kezdve ott dolgoztam 52 éven keresztül, amíg nem adták el a gyárat. Az 52 évből 48-at vezetőként dolgozott. Az ő vezetése alatt születtek meg a mai napig üzemben lévő sárga villamosok, de olyan szerkezeteket is gyártottak, amelyek áramot állítottak elő a legszélsőségesebb körülmények között is.

„Nagyon szerettem a gyárat, de főleg a munkámat. Nekem az életben két boldogság volt, az egyik a családom, imádtam a két szép lányomat. Minden szabadidőmet rájuk költöttem, velük töltöttem. A másik felét a gyárban” – a lánya közbeszólt, hogy azért a gyárban több időt töltött Béla bácsi, hiszen abban az időben volt még kommunista szombat. A szépkorú úr végtelen szeretettel beszélt az unkáiról is, és amikor a lánya elvesztését idézte fel, azt mondta, hogy inkább az ő életét vették volna el.

Béla bácsi még mindig itt van a rengeteg tudással, ami nemcsak a szakmai jellegű, hanem amit vezetőként megszerzett, ahogy mesélte mindenki szerette és megbecsülte egyrészt a szakmaiságát, másrészt, hogy szeretettel, megértéssel fordult a munkatársai felé. Úgy érzi, hogy bármikor szívesen átadná ezt az évtizedek alatt kiforrott tapasztalatot a következő generációnak.