A szürke különböző árnyalatai, sejthető alakok, formák jelennek meg Simon-Mazula Tibor festőművész olajfestményein, melyek a világ számtalan helyén gazdára találtak. Előre bocsátotta, hogy a festményről nehéz beszélni, mert egy kép mögött évek tapasztalata, személyes élményei, gondolatai állnak. Festészetében az átgondolt kompozíció és az intuitív, gesztusalapú munka egyszerre van jelen. De Zuglóról, az itt született alkotásairól, a kerületről készülő munkáiról, tervekről bővebben mesélt.
Simon-Mazula Tibor festőművész közel kilenc éve tért haza az Egyesült Államokból, négy éve telepedett le Zuglóban, ráadásul az Amerikai úton egy általa műteremmé átalakított helyiséget is bérel az önkormányzattól egy éve. A szuterénben beszélgettünk, és rögtön megajándékozott egy 2019-ben kiadott, igényes kétnyelvű albumával, melyet felütve megakadt a szemem négy szón: Minden a szeretettel kezdődik…, és rögtön meg is kérdeztem, hogy ez a gondolat az ő életében és a művészetében hogyan jelenik meg.
„Ez a mondat egy közeli barátomtól származik, aki a könyv első esszéjét írta. Szép és általános megfogalmazásnak tartom, de ha a könyvben szereplő munkákról beszélek, inkább a kötődés, és az emberi kapcsolatok gazdagsága felől közelíteném meg őket. A munkáimnak egyik legmarkánsabb részét, a gerincét alkotja az, hogy a múzsám és a modellem is a feleségem, Diána, akivel lassan húsz éve vagyunk együtt. Vele jártam be a világot, 2008-ban indultunk el Magyarországról. Csak két hónapot terveztünk, de végül tíz év lett belőle” – avatott be életének egyik fontos fordulópontjába a művész, de tovább szőtte a gondolatait magáról a szeretetről és a művészetről.
„Olyan értelemben hagyományos festőművész vagyok, hogy az átélt élmények inspirálnak. Nem a téma vagy egy előre megfogalmazott elmélet a kiindulópont, és nem is egy konkrét érzelem, hanem a tapasztalat lefordítása vizuális alkotássá. Ilyen szempontból biztosan igaz, hogy minden a szeretettel kezdődik. A karrierem kezdetén volt egy, a vártnál nagyobb figyelmet keltő kiállításom San Franciscóban. Az Egyesült Államok legnagyobb művészeti magánegyetemén végeztem művészeti mesterképzésen, és az iskola kiemelt hallgatóként egy önálló kiállítást rendezett számomra a belvárosban. A Fidelity címet adtam neki. A szó szerinti fordítás hűség, de számomra ennél többet jelentett. Ahogy egy kiállítás címe sem tudja átadni mindazt, amit a képek. Legfeljebb irányt mutathat, honnan érdemes közelíteni hozzájuk. Emlékszem, abban az időben magyarul gondolkodtam a címen. Az oldás és kötés, vagyis a kötődés, a ragaszkodás, az elválás és az elengedés kettőssége foglalkoztatott. A cím ezt próbálta tükrözni. Ha a szeretet szót használom, valószínűleg ma is sokszor ennek a fényében használom. Valóban a feleségemet ábrázolom sok művemen, de az ő személye nem a nézőnek fontos, hanem nekem. A nézőnek nem őt kell ismernie, csak hagynia, hogy a festmény hasson rá.”
Tibor Békéscsabán született, arra a kérdésre, hogy mikor döntötte el, hogy festőművész lesz, azt válaszolta, hogy ennek született. Gyerekként olvasási nehézségei voltak, ezért a reál tantárgyak felé fordult, miközben folyamatosan rajzolt, alkotott. A gimnázium után felvették tájépítész szakra, de egy év után rájött, hogy nem mérnöki pálya vár rá. Végül matek-rajz tanár lett, és több éven át tanított. Mindemellett folyamatosan zenélt, dobolt, kísérleti dokumentumfilmeket készített. Beszippantotta a digitális művészet, az animációs film, a videóklippek és a számítógépes játékfejlesztés világa, melynek eredményeként 2008-ban Dubaiban art direktori állást kapott. Később visszatért a festészethez, majd San Franciscóban elvégezte a képzőművész mesterszakot.
Munkáin általában és a műterem központi helyén felállított félkész festményén is a szürke dominál.
„Nem szeretem, amikor a színek kioltják egymást. Imádom a színeket, de nem akarom, hogy harcoljanak egymással. A szürkékben egy-két erős szín sokkal szignifikánsabb”– a most készülő, nagyméretű alkotáson a szürke hömpölygő árnyalatainak egy pontján átdereng az okker sárga.
„Ez egy kisméretű William Blake-metszet átértelmezése – most csinálok ilyet először. Blake a 18-19. századi festő és költő volt, közel áll hozzám a művészete, huszonéves koromban nagy hatással volt rám a munkássága. Fontos művésznek tartom. De Blake nem olajjal festett, inkább rajzolt, az olajat, túl modernnek tartotta. Ez nekem szimpatikus, még ha én elsősorban olajjal dolgozom is. A kép kompozíciójából és a fő motívumából indulok ki majd festői eszközökkel építem újra.”
Zuglóhoz fűződő kapcsolatáról is kérdeztük a festőművészt.
Mindig úgy gondoltam, hogy a művészet egyik ereje abban rejlik, hogy azokat a képeket, amelyeket nekem kell, senki más nem tudja megfesteni. A saját tapasztalataim, a helyzetem és a nézőpontom határozzák meg, mit veszek észre a világból, és hogyan kerül az a vászonra.
Most Zuglóban élek, itt van a műtermem is, ezért természetes, hogy ez a környezet egyre erősebben jelenik meg a munkáimban. A közeli utcák, a villamosgarázs környéke, a kereszteződések, a fák és az épített környezet találkozása mind foglalkoztatnak. Tavaly a Városligetről készítettem egy sorozatot, amelynek több darabja most is Szöulban látható.
Jelenleg három párhuzamos témán dolgozom: Diánáról készült képeken, William Blake és Francisco Goya műveinek festői újraértelmezésein, valamint zuglói városképeken. Nem dokumentálom a kerületet, azt keresem, hogyan válik egy hétköznapi utca vagy tér festészeti problémává, és hogyan kapcsolódik a belső világom a külső környezethez.
Egy városrész, egy utcasarok, egy tócsa, egy falevél vagy egy parkoló autó ugyanúgy lehet kimeríthetetlen téma, mint egy összetett figurális kompozíció vagy egy hömpölygő absztrakt festmény. A festészet számára ezek között nincs lényegi különbség.
A munkáim a figurativitás és az absztrakció közötti térben mozognak, és soha nem tudom előre, merre indul el egy kép.
