Farkas Dezső azon kevés kerületi labdarúgók közé tartozik, aki elmondhatja magáról, hogy valamennyi zuglói labdarúgóklubban pályára lépett. Az egykori labdarúgóval azonban nemcsak a fociról, hanem a kerület éjszakai életéről és az ultiról is beszélgettünk.

A Zuglói Civil Házban délutánonként nagy kártyás élet zajlik. Az aulától kezdve a kisebb termekig verik a blattot. Elsősorban szépkorúak, hisz csak ők engedhetik meg maguknak, hogy hétköznap déltől koraestig kártyázzanak. Az egyik kártyás társaság legnépszerűbb tagja, Farkas Dezső pedig – nem véletlenül – focimezben várt bennünket.

„Persze, hogy ultizom, az a legjobb játék. Már több mint két éve lejárok a Civil Házba, ahol nagyon jó a társaság, és engem is hamar befogadtak” – mondta Dezső az interjú miatti „kényszerű” kártyaszünetben.

Dezső 1960-ban született, így hivatalosan csak egy éve tartozik a zuglói szépkorúak (nyugdíjasok) társaságába. De a habitusa és a dumája hamar a társaság központi figurájává tették őt.

„Zuglóban, a Nagy Lajos király útján nőttem fel, és a mai napig a Komócsy utcában lakom, így elmondhatom magamról, hogy tősgyökeres zuglói vagyok. És még egy dologra büszke vagyok: valamennyi zuglói fociklubban sikerült pályára lépnem.”

Máris a futballnál vagyunk. Farkas Dezső ugyanis annak a világhírű olimpiai bajnok, Európa-bajnoki bronzérmes, világválogatott Farkas Jánosnak az unokaöccse, aki az elmúlt évszázad egyik legnagyobb magyar gólját lőtte az 1966-os vébén a braziloknak.

„Mivel édesapám korán elhunyt, nem volt időm közelebbről megismernem a nagybátyámat, aki szintén fiatalon hunyt el”– mondta Dezső, de az őt és a nagybátyját ismerő focibarátok szerint kiköpött „farkasjani” volt a srác fiatal korában.

Farkas Dezső 1971-ben kezdte labdarúgó pályafutását a BVSC-ben. Abban a klubban, ahol akkor még Törőcsikek és Feketék játszottak. Gyerekként rendszeresen szedte a labdát Benéék, Alberték és Farkasék meccsein is, amikor pedig sérve volt, akkor dr. Kamuti Jenő operálta őt a MÁV kórházban. Az akkori BVSC-s serdülőcsapat olyan középpályás sorral rendelkezett – Stollár, Farkas, Szeibert, Szanyi, Mosonyi -, amely 107 gólt lőve bajnoki címre vezette a zuglói csapatot. Farkas Dezsőből akkoriban valóban még a nagybátyja is lehetett volna, ő azonban a sérülései miatt a lakhelyéhez közelebbi Budapesti Postásba igazolt. 18 évesen aztán végre egy „nagycsapathoz”, az NBI/B-ben szereplő Budapesti Spartacushoz került.

„18 éves voltam, és több pénzt kerestem, mint az édesapám a minőségi cipőgyárban. Azt hittem, eljött a Kánaán, de aztán eladták a Szparit, a csapat szétszéledt, én pedig megint partvonalon kívülre kerültem.”

A focitól azonban nem tudott elszakadni, így általában barátait követve olyan csapatokban játszott, mint a Zuglói Porcelán SE, a Danuvia SE, a XIV. kerületi IKV, a Telefongyár SE, a Sütőipar SE vagy a rákosfalvi EGYT. Ezekben a csapatokban pedig közös, hogy mindegyik zuglói klub volt. A XIV. kerület egykoron bővelkedett sportlétesítményekben, és olyan helyeken, mint az Öv utcában, a Róna (Lumumba) utcában vagy éppen a Várna utcában is voltak még futballpályák. Ma már csak elvétve találni belőlük egyet-kettőt. A néhai Danuvia pálya szerencsére Varga Zoltán sporttelep néven megmaradt, mint, ahogy a Mogyoródi úti Telefongyár pályáján is lehet még focizni.

„A katonaságot is a focival úsztam meg, mert egy bombagólom után „leigazolt” a Honvéd Botond SE, ahol egyenruhásként aranyéletem volt. Aztán az élet úgy hozta, hogy később a Telefongyár színeiben éppen a volt katonai csapatomat megelőzve nyertük meg a BLASZ 2-s bajnokságot.”

Dezsőből végül mégsem lett Farkas János. Mert hiába volt meg a tehetsége és a rúgótechnikája, beszippantotta őt a zuglói éjszakai élet.

„A Vezér úti a hírhedt Patak vendéglőben (borozóban és diszkóban) kezdtem el pincérkedni. Ahol akkoriban olyanok zsugáztak éjjelente, mint Prisztás József, vagy a maffia pénztárosa, Kiss Bandi, és olyan rendőrök jártak ki ellenőrizni, mint Varjú Vilmos, az olimpiai bronzérmes súlylökő.”

Farkas Dezső később szakácsként több híres és hírhedt zuglói vendéglátóhelyen is megfordult, mint például az Egressy út – Nagy Lajos király útja sarkán működő játékteremben, az Erzsébet királyné úti Trófea Étteremben, illetve az ugyanott működő Dejopopó bárban. Utolsó munkahelye pedig – már a belvárosban – az éjszaka császárának, Vizoviczky Lászlónak az egyik vendéglője volt.

Hát ilyen legendás helyekről szokott mesélni Dezső a Zuglói Civil Ház kártyadélutánjain, melyeken játékostársai rendre jól mulatnak. De azért egyetlen hosszabb őszinte beszélgetés bebizonyította, hogy a legszebb történetei még ennyi év távlatából is a zuglói futballpályák világáról szólnak.